Főoldal » Természeti népek » Sáfrán Mihány: Férfivá avatási szertartások a természeti népeknél

Sáfrán Mihány: Férfivá avatási szertartások a természeti népeknél

A legtöbb természeti népnél találhatunk felnőtté avatási szertartásokat mindkét nem esetében. Az európai kultúrában nevelkedett ember számára ezek a rituálék általában meglehetősen brutális, életveszélyes, feleslegesnek tűnő szokások. A cikk elolvasása után el lehet gondolkodni azon, szerencsések vagyunk-e, hogy ide születtünk, és nem kell ilyesmit átélnünk, vagy éppenséggel ráférne a modern férfitársadalomra is ez a fajta kemény kiképzés.

Mire jó az egész?

A vadon élő népeknél a próbatétel azt teszteli, hogy alkalmas-e a fiatalember a felnőtt férfiak életére. Kiderül, az illető hasznos tagja lesz-e a társadalomnak, jó családfő, vadász, harcos válik-e belőle. Próbára teszik a jelölt bátorságát, erejét, fájdalomtűrését, és megtanul uralkodni az érzelmein. Mindezek mellett talán a hagyományos női és férfiszerepek megőrzését is szolgálják ezek a szertartások.

Milyen érdekes, hogy ez az ősi tradíció is valamilyen szinten „ott van a génjeinkben”, és napjainkban is rendszeresen gyakoroljuk. Ha jobban belegondolunk, akkor tulajdonképpen most is léteznek különféle rituálék – igaz, sokkal enyhébb formában –, melyekkel egy új közösségbe, korosztályba vagy szerepbe való belépéskor találkozunk. A lány- vagy legénybúcsú, az esküvő, a temetés, a keresztelő, a konfirmálás, a zsidók barmicvója, a hinduk diksája stb. mind idesorolható.

A főiskolákon, egyetemeken is szokás a friss gólyákat „szívatni” a gólyatábor alkalmával. A katonák, tűzoltók is sokat tudnának mesélni az ottani próbatételekről, de ez igaz lehet minden szakmára, közösségre. A tengeri hajósoknál az Egyenlítő első átszelésekor tartanak mókás beavatást, és ezután az új matrózok Neptun fiai lesznek. Ha az öltözők mesélni tudnának… Sportolói berkekben is léteznek ilyen szertartások, a nagyobbak mindig beavatják az újonnan érkezett fiatalokat, és vannak „amnéziás” nagyfiúk is, akik szeretik többször próbára tenni a fiatalokat.

A fentiek mindegyike minőségi ugrással (legalábbis formailag) jár az illető életében, vagyis igazi mérföldkövek. Minden ceremónia egy új élet, egy új minőség kezdete is egyben.

Ősi szokások a természeti népeknél

Figyelem, helyenként igazán brutális leírások következnek! De úgy tűnik, ez a rideg valóság, fogadjuk el, hogy más kultúrák másképpen gondolkoznak. A vadászó-gyűjtögető népeknél akadnak egészen emberséges, praktikus szokások is, például kihajtják a fiatalokat a vadonba egyedül, és napokig vagy akár hónapokig egyedül kell ott elboldogulniuk.

A továbbiakhoz képest még mindig egészen enyhe az etióp hamar nép ifjainál a házasságra való alkalmasság tesztje. Némi korbácsolástűrés után a fittségüket egy bikaugró mutatvánnyal szokás bizonyítaniuk a fiataloknak. Szorosan egymás mellé állított bikák hátán kell négyszer végigszaladniuk anélkül, hogy leesnének.

Igazi kemény legények az avatási szertartást túlélő matis fiatalok. A többlépcsős rituálé során a szemükbe keserű oldatot cseppentenek, botokkal jól megverik őket, hashajtó hatású békamérget juttatnak beléjük, szúrós levéllel csapkodják őket.

A sambia törzsnél szélsőségesen belenevelik a férfias jegyeket a fiúkba, a törzsi háborúk és a vadászat miatt. Az avatás hosszú évekig tart, hétesztendős koruktól kezdve elválasztják őket az anyjuktól és a többi nőtől, ezután csak férfiakkal laknak együtt, s rendszeresen kell orrvérzést produkálniuk, spermát fogyasztaniuk, valamint alapos verést is kapnak időnként. Összesen hat szakaszt kell teljesíteniük, mire eljuthatnak a felnőtt férfivá válásig és a házasságig.

Az ausztrál mardudjara törzsnél a tíz–tizenkét éves fiatalok elülső fogait kiütik, az orrukat átlyukasztják, majd az erdőbe viszik őket, ahol körülmetélés után el kell fogyasztaniuk a saját bőrdarabjukat. A szertartás alatt halottnak tekintik őket, ezért nem is beszélhetnek, csendben kell tűrniük a fájdalmat. Ezután már csak sikeresen el kell ejteniük egy vadat az erdőben, és – így, tetőtől talpig véresen – visszatérhetnek a faluba újjászületve, igazi férfiként.

A körülmetélés egyébként sok népnél jellemző – ráadásul mindkét nem esetében –; ezt vallási, kulturális vagy egészségvédelmi okokból hajtják végre, általában eléggé barbár módon, érzéstelenítés nélkül.

A maszájoknál a körülmetélés az egyik fontos felnőtté avatási szertartás, melyet több kisebb próbatétel (pl. több hónapos vándorút a környéken, egyedül alvás az erdőben, nehéz lándzsa cipelése, egyhetes folyamatos felügyelet a marhacsordára stb.) is megelőz. Igazi kínszenvedés lehet ez a műtét, mindenféle fájdalomcsillapító nélkül, amely elől nincs menekvés, ha valaki a törzshöz szeretne tartozni. A gyógyulás akár hónapokig is eltarthat, de utána már majdnem igazi harcosként néznek az illetőre.

A maszájoknál az igazi harcossá avatás csak ezután következett – manapság már az állam közbeavatkozása miatt már nem csinálják –, amikor egyedül kellett elejteniük egy hím oroszlánt mindössze egy lándzsa és egy pajzs segítségével. Ez igen egyszerű módszer volt az erős és gyenge férfiak elkülönítésére. Aki végül nem az oroszlán ebédjeként végezte, az kiérdemelte a „ilmeluaya”, vagyis a „félelmet nem ismerő vadász” címet.

Az algonkin indiánoknál az a módi, hogy az erdő egy eldugott területén, ketrecbe zárva, erős hallucinogén hatású növényt fogyasztanak a jelöltek, annak érdekében, hogy kitöröljék a gyerekkori emlékeiket. Az egyetlen probléma, hogy a növény akár halálos is lehet, nem mindenki éli túl a kísérletet, de aki igen, az bizonyította az erejét és a rátermettségét, azt leszámítva, hogy valóban emlékezetkiesése lesz, és beszélni is elfelejt közben.

Több afrikai törzsnél is jellemző (pl. a zuluknál), hogy a tizenéveseket egy erdei táborba viszik, ahol megtanítják nekik a feladataikat a férfiéletben, és ahol az előző népekhez hasonló véres próbatételeken esnek át. A fula törzsnél egy szúrós pálcával vívott párharcot kell túlélniük az ifjaknak anélkül, hogy bármi jelét adnák a fájdalomnak, gyengeségnek.

A bungee jumping elődje a vanuatuk szokása: egy 20-30 méter magas toronyból kell leugraniuk a lábukra kötözött indával és a fejükkel, vállukkal éppen csak hogy meg kell érinteniük a földet. Szerintük a sikeres ugrás bizonyítja a férfias rátermettséget, és egyben tisztelgés is az isteneik előtt is, ami kiváló jamgyökértermést ígér. Egyébként tehetséges építőmérnök lehetne abból, aki így szemre kiválasztja a megfelelő erősségű és rugalmasságú indát a mutatványhoz.

A brazil amazóniai sateré-mawe népnél egy pokolian fájdalmas csípést okozó, hangyákkal teli kesztyűt kell viselniük a fiataloknak összesen tíz percig. A hangyaméreg hatására még napokig remeghet a beavatott, de legalább már igazi férfinak érezheti magát, aki teljes jogú férfitagja lesz a törzsnek.

A Sepik-folyó mentén élő pápuáknál erős krokodilkultusz van, náluk az a szokás, hogy egy pengével sok-sok apró vágást ejtenek a fiatalok hátán. A hegek megmaradnak egész életükben, és a krokodil terepmintáját utánozzák vele.

Egy másik pápuai népnél, a matausáknál is véres szertartáson mennek át a fiatalok. Úgy tartják, hogy az anyától származó vértől meg kell tisztítani a fiatalokat, ennek érdekében először a torkukon nádpálcákat ledugva meghánytatják őket, majd az orrukat tömik be náddal, és végül a nyelvüket szurkálják véresre.

Igencsak nehéz lelki teher lehet átmenni azon a szibériai vizsgán, amely során a fiúknak saját szeretett kutyájukat kell megölniük. Az ottani kultúra úgy tartja, hogy ezzel veszítik el az ártatlanságukat, és így később nem ijednek meg semmilyen harci szituációtól.

Az észak-amerikai őslakos indiánok, a mandánok avatási szertartása sem volt egy leányálom.
Három-négy napig koplaltak és virrasztottak a beavatandók, majd a saját bőrüknél átszúrva felfüggesztették őket a tetőre, mindezt mosolyogva kellett tűrniük, egészen amíg el nem ájultak. Ezután már csak a kisujjukból vágtak le egy darabot, hogy áldozzanak az isteneiknek.

Az afrikai dinkák kultúrájának is fontos része a felnőtté avatási rítus, az itteni legények a homlokukra kapnak egy jelölést valamilyen éles tárggyal. Ekkor egy új – második – nevet is adnak nekik, mely a szarvasmarhákra jellemző valamilyen színt jelent.

Az ókori spártaiak híresek voltak arról, hogy milyen extrém harcias férfiakat neveltek. A gyerekek kiképzése hétéves korukban kezdődött, és tíz éven át tartott. Ezután a végső nagy vizsga, a „krüpteia” abból állt, hogy egyetlen késsel a kezükben annyi állami rabszolgát kellett megölniük, amennyit csak tudnak, anélkül, hogy lebuknának, és persze vissza is kellett térniük a táborba élve.

Összefoglalás

Némely törzs szokásait szörnyülködve végigolvasva, igazán hálás vagyok érte, hogy ide születtem… A legtöbb emberi közösségben hagyományosan valamilyen beavatási szertartáson esnek át az újoncok, ezt a szokást vadon élő őseinktől örököltünk. A természeti népek férfivá avatási eseményei helyenként durvák, értelmetlennek tűnnek az európai ember számára, de jellemfejlesztő hatásukat talán senki nem vitatja. Aki ezeket a próbákat teljesíti, az valószínűleg az életben is megállja a helyét a vadonban, bármilyen akadály kerüljön elé.

>> A következő oldalon folytatjuk

Szerzőnk: Sáfrán Mihály

Sáfrán Mihály

Weboldalunk sütiket (cookie-kat) használ a jobb és biztonságosabb működés érdekében. A böngészés folytatásával jóváhagyja a cookie-k használatát. További információk

Kedves látogatónk!
A cookie-k, vagy sütik kis adatfájlok, amelyeket a böngésző helyez el a felhasználó számítógépén, vagy eszközén. A weboldalak így olyan információkat képesek tárolni, amelyek hatékonyabbá és kellemesebbé teszik a böngészést.
Weboldalunk is ilyen sütiket használ a jobb és biztonságosabb működés érdekében. Ezek a sütik nem tárolnak személyes adatokat.
A sütiket Ön bármikor törölheti a böngészőjében, vagy akár beállíthatja a sütik teljes elutasítását is, ez esetben viszont nem garantált a honlap hibátlan működése.

Bezárás