Főoldal » Alapelvek » Evés és etetés

Evés és etetés

Nem kell ahhoz a paleolit táplálkozás követőjének lenni, hogy valaki a gyakori fogyasztásra, főként az evésre, ivásra buzdító nyomást kellemetlennek érezze. Az utca, a média tele van élelmiszerek, nassolnivalók reklámjaival, úton-útfélen büfék, gyorséttermek sorjáznak, de a mindennapi társas, közösségi szituációkhoz is gyakran kapcsolódik evés és ivás, ami alól csak nehézségek árán tudja kivonni magát az ember. Ha valaki bármilyen egészségügyi ok vagy meggyőződés miatt valamiből nem szeretne enni, magyarázkodnia kell. Az ember társas lény, a közös étkezésekkor burkoltan az egymáshoz való viszonyulás is megjelenik: ha ilyen helyzetekben rendszeresen feszültségek merülnek fel, rossz szájízzel esszük még azt is, amit szeretünk.

Az evés a túlélés alapfeltétele, a hozzá kapcsolódó szokások döntően társas közegbe ágyazódva, attól elválaszthatatlanul alakulnak ki. A kicsi babák, gyerekek életben maradása elsődlegesen attól függ, hogy szüleik (vagy másvalaki) eteti-e őket, míg a késői, magatehetetlen öregkorra a szerepek felcserélődnek.

„Na, még ezt az egy falatot…”, „A papa kedvéért, a mama kedvéért…”: sok szülőt ősi rettegés fog el, ha úgy ítéli, nem eszik eleget a gyereke, akkor is, ha az láthatóan jól vagy akár már túltáplált. Esetükben a racionális gondolkodáson felülkerekedik a szorongás a gyermek életben maradásáért: a háttérben elképzelhetőek előző generációk által feldolgozatlan traumák, háború vagy szegénység miatti éhezés, ami akkor valóban éhhalállal fenyegetett. Az ilyen szülők uzsonnára, kiránduláshoz mindig óriási adag élelmiszert csomagolnak a gyereknek, állandóan aggódva, nem éheznek-e meg. Az étel túlzott tisztelete és az étel otthagyásához tapadó bűntudat később, felnőttkorra is megmarad, hiszen az ételért a szülők megdolgoztak, az étel kidobása verejtékes munkájuk semmibe vétele volna. Ezek az érzések aztán generációról generációra öröklődnek, hiszen aki gyerekként megtanulta, hogy az evés nemcsak az éhség csillapítását jelenti, hanem a szülői áldozatok elismerését is, szülővé válva hasonlókat vár el gyermekétől. Egyik szülő sem akar rosszat, csak az evés érzelmi jelentése nem engedi meg a józan újraértékelést: sokkal rosszabb túlenni magunkat, mint kidobni a megmaradt ételt.

Nem mindenki rendelkezik kellő ismerettel, ráérzéssel gyermeke aktuális igényeit illetően. A nevelési stílusok az étkezéshez való hozzáállásban is megjelennek: egyes szülők erőszakosan, mások engedékenyen állnak a gyermek táplálásához. Mindkettő a gyerek szükségleteit hagyja figyelmen kívül. A gyerekek érzékenyen reagálnak a szülő evéssel kapcsolatos hozzáállására: ösztönösen ráérezhetnek, hogy szüleiket étvágyukkal zsarolhatják, sőt az evés megtagadásával büntethetik őket. A túl engedelmes gyermek hízásnak indulhat, míg a túl engedékeny szülő gyermeke válogatóssá válhat: a szülő addig akar a kedvében járni, míg ki nem alakul a monoton „csoki és sültkrumpli” étrend. A válogatósság nem csupán dacot jelenthet, bizonyos lelki alkatú gyerekek félnek az új, markáns ízektől, s ragaszkodnak a megszokott ételekhez. Az édes íz iránti vonzalom is evolúciós örökség.

Bármilyen kifinomultnak és összetettnek is tűnik egy társadalom, végül is az ösztönös viselkedések körül forog minden. Az evés, a szex, az agresszió és a hatalom irányítják majd’ minden lépésünket. Maradva az evésnél, közmondásaink is árulkodóak: a férfit a hasánál kell megfogni, evés közben jön meg az étvágy, hosszú az út a falattól a szájig. Az anyós-meny vetélkedés gyakran abban nyilvánul meg, ki tud inkább a fiú/férj szája íze szerint főzni. Örömünkben, bánatunkban, ünnepekkor, családi és baráti összejöveteleken az evés-ivás mindig az esemény középpontja lesz. Az evés és etetés rítus is, amely sokszor a szeretet és gondoskodás kifejezése: szavak és ölelések helyett beszéljen a dúsan megrakott tányér. Az etetés persze a hatalom eszköze is, sokak fülében felnőttként is visszacseng a gyűlölt mondat: „amíg az én kenyeremet eszed, addig azt csinálod, amit én mondok”. Az anorexia, bulimia és más evészavarok gyakran értelmezhetőek az evés-etetés a családi kapcsolatrendszerben betöltött szerepe mentén, például önállósodási próbálkozásként.

Jó lenne felszabadítani az étkezést, levenni róla azokat az érzelmi terheket, amelyek évszázadok alatt rárakódtak. Felhagyni a beidegzett zsarolásokkal, sértődésekkel, követelődzésekkel, a pazarlás miatti sajnálkozással. Vissza kéne térni ahhoz az alapvetéshez, hogy tiszteljük testünk és mások testének szükségleteit, s egyedül valódi és persze jól felismert szükségleteink irányítsanak minket a táplálkozásban.

Vendégségben

Az evéskényszer vendégként is megélhető: a vendéglátó nagy mennyiségű étellel, nassolnivalók hegyeivel készül. Az etetés a gondoskodás és barátság kifejeződése, de sajnos nem egyszer a másik feletti uralkodás eszköze: aki nem eszik eleget, az érzelmeket utasítja vissza vagy „lázad”. A felkínált ételt elfogadni a bizalom kifejezése, de az alárendelődés elfogadását is jelentheti. Természetesen nem minden kínálás feltétlenül játszma… Sőt. A másik odafigyelő, szeretetteli megvendégelése leggyakrabban az őszinte szeretet, tisztelet kifejeződése, az együtt evés fontos kapocs, közös élmény családon belül és más helyzetekben is, munkatársak vagy üzletfelek kötetlen egymásra hangolódását teszi lehetővé. Paleósként viszont különös nehézséget okoz, amikor a szeretetteljes vendéglátás ellenére számunkra fogyaszthatatlan ételekkel van tele az asztal. Szerencsére gyakran találunk valami félig-meddig ehető,jobb vagy rosszabb kompromisszumot jelentő ételt is, a legsúlyosabb bajok így általában elkerülhetőek. Nehéz a lavírozás, hiszen a kínálás elutasítása könnyen sértődéshez vezet. Sajnos Magyarországon még nem terjedt el az a fajta tolerancia, nyitottság, ami sok más helyen természetes: Európa nyugati részén egy asztaltársaságban garantáltan ül egy vegetáriánus vagy egy vallási okokból szelektáló ember. Ott természetes, hogy a vendéglátó figyelembe veszi vendégei különleges igényeit. Ez a viselkedés a másik ember iránti tiszteletből adódik. Sajnos paleósként kellemetlen helyzetekbe futhatunk bele, nem ritka,
hogy gúnyos megjegyzésekkel, csábítással, rábeszéléssel, trükkökkel próbálnak minket rábírni arra, hogy együnk meg valamit, amit valójában nem szeretnénk, vagy gyerekeinket buzdítják arra, hogy elvárásainknak, elképzeléseinknek ellentmondva csábuljanak el, kezdjenek kunyerálni, vagy szolgálják ki magukat a hátunk mögött. „Nézd, milyen vékony a tésztája…”, vagy: „ugyan már, majd pont ettől lesz bajod…”, sőt: „nem igaz, hogy szegény gyereknek nem lehet gyerekkora”. Az ilyen viselkedés egyértelműen erőszak, tiszteletlenség a vendéggel szemben, még akkor is, ha szeretetből fakadó, rosszul felfogott „kijózanítás” a rejtett cél. Ilyen helyzetekben a paleós eldöntheti, hogy udvarias szeretne-e maradni, vagy inkább hasonló, övön aluli megjegyzésekkel vág vissza. Ez azonban kínos volna, ráadásul régi barátságok kerülnének veszélybe, így aztán marad a hallgatás.

Hasonló problémák merülnek fel az alkoholos italokkal való kínálás esetén. Az ital visszautasítása udvariatlanságnak vagy különcségnek minősülhet. Az alkohol súlyosan személyiség-, és akaratromboló hatású, a hozzászoktatás pedig gyakran a családban, az apa által történik. A felnövekvő fiúgyermek, ha rákap, jó eséllyel adja föl saját elképzeléseit, és hagyja inkább apjánál az irányítást.

Az informális üzleti megállapodások manapság legalább olyan gyakran köttetnek italozás közben, mint a középkorban, az „győz”, aki több szeszt tud elfogyasztani úgy, hogy közben képes uralni a helyzetet. Az alkoholtolerancia ezért a rátermettség, dominancia egyik jelzőjévé vált, általában a domináns fél kínálja alárendeltjét, gyakran azt, akitől előbb-utóbb a hatalmát kell féltenie (például főnök a beosztottjától). Ezeknek a helyzeteknek a bonyolultságát az adja, hogy egyszerre jelentenek megtisztelő összehaverkodást az alárendeltebb számára, miközben kontroll alatt tartását is szolgálják, az együtt italozás visszautasítása viszont problémás vagy akár elfogadhatatlan.

Lázadó lét

Amióta világ a világ, az embernek mindig futnia kellett az étele után, és ha nem sikerült leterítenie, megszereznie, éhen halt. Mindez modern korunkban gyökeresen megváltozott. Az ember üldözőből üldözötté vált, az élelmiszerekből túlkínálat van, és a túltápláltságból adódó civilizációs betegségek több halálos áldozatot szednek, mint az éhínségek, bár, szégyen, gyalázat, ilyesmi is létezik. Az ezzel kapcsolatos etikai kérdésekbe most nem mennék bele, bár meggyőződésem, hogy a testi és lelki egészségnek a táplálkozáson és életmódon túl lokális és globális kapcsolati feltételei is vannak. „Éhínség nem azért van a Földön, mert képtelenek lennénk jóllakatni a szegényeket, hanem azért, mert képtelenek vagyunk jóllakatni a gazdagokat” – hangzik egy Teréz anyának tulajdonított mondat.

Ma a tartós életminőség kulcsa, hogy tudunk-e nemet mondani a ránk erőltetett vagy látványukkal, illatukkal csábító ételeknek. Ezek nemcsak azért, illetve akkor egészségtelenek, ha összetevőik között egészségre ártalmas anyagokat találunk, hanem akkor is, ha „csak” túlzott mennyiségben vagy túl sűrűn fogyasztjuk őket, mert ízletesek, kívánatosak. Társas helyzetek sora hozhat minket olyan helyzetbe, hogy elvárásoknak felelünk meg egy étel elfogyasztásával, vagy olyan helyen, helyzetben vagyunk, amelyben nehéz ellenállni az ételek látványának, illatának (ez egyszer-egyszer nem gond, de hosszabb ünnepek már okozhatnak problémát, főleg, ha valaki például krónikus anyagcsere-betegségből van kilábalóban). A tartós egészség kulcsa ezért a fegyelem, a társas elvárásoknak, a barátok, ismerősök, rokonok általi nyomásgyakorlásnak és a kísértésnek való ellenállás, ami nem mindig egyszerű. Vigasztaló, hogy egyre többen vagyunk az egészségtudatosak táborában, és lesz egy pont, ahol elérjük a „kritikus tömeget”, amikortól fogva nem nekünk kell magyarázkodni azért, mert egészségesek szeretnénk maradni. Sőt, talán az az idő is elérkezik, hogy azoknak, akik vigyáznak egészségükre, nem kell többé azok gyógykezelését és ápolását finanszírozni, akik könnyelműen veszélyeztetik magukat, milliárdos költségeket okozva a társadalombiztosításnak.

Szerzőnk: Eckhart Erzsébet

Írja meg a véleményét!

x

Check Also

A paleolit gyermek 2. – A születés, avagy minden kezdet nehéz

Cikkem előző részében a fogantatástál a születésig vezető utat kísérhettük végig. Arra igyekeztem rávilágítani, hogy ...

Paleolit alapanyagok 1. rész

„Jó-jó, de ha rizst sem, krumplit sem, tésztát sem, akkor egyáltalán mit lehet enni? Ráadásul ...

A paleolit gyermek 1. – A fogantatástól a születésig

A mi nemzedékünk még nem igazi paleolit nemzedék, hiszen mi nem beleszülettünk ebbe az életmódba, ...

Miért nehéz a paleóban hinni?

A közelmúltban temetésen voltam: ez volt a hetedik másfél év alatt. Meghalt egy nagynéném hetvenhárom ...